Egy kistelepülésen zajló krízishelyzet és a mögötte húzódó rendszerszintű problémák világossá tették, hogy a helyi roma szervezet és az állami segítő rendszerek képviselői közötti bizalom, kapcsolódás és együttműködés súlyosan sérült. Egy helyi roma civil szervezet – amely saját közösségéből indult, és annak szükségleteit első kézből ismeri – olyan traumatikus események sorozatát élte meg, amelyek során a szakmai együttműködés a helyi intézmények részéről látszólagos volt csupán, a valódi részvétel és a partnerség esélye nélkül. Az érintett családok és a roma civil szervezet vezetője olyan helyzetekbe kerültek, ahol a bizalom, az átláthatóság, a kontroll és a közös tanulás lehetőségei rendre sérültek. A végeredmény az lett, hogy állami gondoskodásba vettek olyan gyerekeket, akiket az egyes szereplők közötti valódi partneri együttműködéssel a családban lehetett volna (kellett volna) segíteni.
E komplex és fájdalmas helyzetre válaszul jön létre két egymással párhuzamosan működő trauma-tudatos csoport: az egyik helyi roma nőkből, a másik segítő szakemberekből szerveződik. A két csoport közötti kapcsolat és fokozatos közeledés lehetősége a hosszú távú cél része. Mindkét csoportot trauma-érzékeny facilitációs elvek mentén hozzuk létre, együttműködésben a helyi roma civil szervezet képviselőjével, aki társfacilitátorként van jelen a roma női csoportban, résztvevőként pedig szakember csoportban.
A csoportok célja, hogy teret nyissanak az intézményi és közösségi kapcsolatok újragondolására, a traumatizáló események feldolgozására, valamint egy olyan közös működés alapjainak megteremtésére, amelyben minden résztvevő valódi partnerként vehet részt – nemcsak a döntések elfogadójaként, hanem formálójaként is.
A roma női csoport egy olyan tér, ahol a résztvevők feldolgozhatják az intézményekkel való tapasztalataikat, megoszthatják egymással a kiszolgáltatottság, kontrollvesztés vagy megszégyenítés élményeit, ugyanakkor fokozatosan felismerhetik saját erőforrásaikat, tudásukat, és azt a közösségi megtartó erőt, amelyre jövőbeli együttműködések is épülhetnek. A cél nem az egyéni traumák terápiás feldolgozása, hanem a kollektív tapasztalatok megosztása és megerősítése – egy olyan térben, ahol újra lehet hinni abban, hogy érdemes megszólalni, kérdezni, jelezni és döntésekben részt venni.
A szakemberek csoportja ezzel párhuzamosan zajlik, és arra teremt lehetőséget, hogy az érintettek reflektálni tudjanak saját intézményi szerepükre, dilemmáikra, hatásuk és felelősségük határaira. A csoport lehetőséget nyújt arra, hogy a résztvevők ne egyéni hibaként vagy kudarcélményként értelmezzék a rendszer működési nehézségeit, hanem közösen vizsgálják meg azokat a strukturális tényezőket, amelyek akadályozzák a biztonságos, etikus és partneri munkavégzést. Itt teret kapnak az olyan kérdések is, mint: „Hogyan lehet egyszerre betartani a szakmai szabályokat és mégis emberségesnek maradni?”, „Milyen belső konfliktusokat élünk meg, amikor intézményi döntésekre nincs hatásunk?”, vagy „Hogyan lehetnénk valóban elérhetőek és befogadók egy olyan közegben, ahol a bizalom már megbomlott?”
A csoportfolyamat hosszabb távú célja, hogy a roma közösség tagjai és a helyi segítő szakemberek között létrejöjjön a kölcsönös meghallgatás és kapcsolat, amely nem formalizált egyeztetésekre, hanem belső motivációból, közös megértésből és etikai érzékenységből épül. Ehhez elengedhetetlen, hogy a csoportok saját terükben dolgozhassanak a múlt tapasztalatain, megerősödjenek saját belső kapcsolataik anélkül, hogy azonnal konfrontálódniuk kellene egymással – ugyanakkor a folyamatok átláthatóak, és a későbbiekben akár közös műhelyek, párbeszédre lehetőséget adó alkalmak formájában is összekapcsolhatók. A csoportok gyógyító, tanuló és kapcsolati terek. Céljuk, hogy segítsenek megérteni és feldolgozni azt, ami történt – és megmutatni, hogy lehet máshogy. A roma nők és a segítő szakemberek párhuzamos folyamatai egyszerre jelentik a trauma kollektív feldolgozását és egy új intézményi kultúra csíráinak megjelenését.
