Egy vidéki településen roma édesanyák fogalmazzák meg kamasz lányaik nevelésével kapcsolatos aggodalmaikat. Legnagyobb kihívásként azt élik meg, hogy a lányok már 13–14 évesen párkapcsolatba kerülnek, kimaradnak az iskolából, fiatalon teherbe esnek, házasságot kötnek – és ezzel sokszor saját anyáik sorsát ismétlik meg. A tehetetlenséget súlyosbítja a társadalmi és intézményi támogatás hiánya: az iskolák nem tudnak kapaszkodót nyújtani, az anyák pedig magukra maradnak dilemmáikkal. Úgy érzik, minden rajtuk múlik, mégis kevés lehetőségük van valódi hatást gyakorolni. Kapcsolatuk lányaikkal egyre feszültebbé válik: a veszekedés, a tiltás, a félelem és a szégyen válnak a „kommunikáció” fő csatornáivá.
Erre a helyzetre reagált az az öt alkalmas, trauma-tudatos szociodráma csoport, amelyet kifejezetten roma édesanyák számára szerveztünk. A csoport célja az volt, hogy biztonságos és megtartó térben foglalkozzanak az anyaszerep kérdéseivel, az anya–lánya kapcsolat feszültségeivel, és új működési lehetőségeket próbáljunk ki. A résztvevők dramatikus eszközökkel dolgozták fel közös történeteiket és megélt helyzeteiket – a fókuszban pedig végig az a kérdés állt: „Hogyan tudom anyaként megvédeni, segíteni, megtartani a lányomat – anélkül, hogy elveszíteném őt?”
A csoportfolyamat elején az anyák saját életútjukra tekintettek vissza. Párkapcsolati és gyerekvállalási tapasztalataikon keresztül vizsgálták, milyen mintákat hordoznak, és ezeket hogyan adják – gyakran tudattalanul – tovább a lányaiknak. A dramatikus játékok során fokozatosan vált láthatóvá számukra, hogy lányaik szorongatóan ellentmondásos elvárások között élnek: egyszerre kellene erősnek, engedelmesnek, szabálykövetőnek és önállónak lenniük. Az anyák elkezdték keresni azokat a kapcsolódási lehetőségeket, amelyek nem pusztán a szigor–engedékenység tengelyén mozognak, hanem valódi párbeszédet, biztonságot és kapaszkodót kínálnak.
A csoport teret adott ahhoz is, hogy az anyák újraértékeljék, mik a valódi veszélyek, amelyekre figyelmeztetniük kell a lányaikat, és mik azok a félelmek, amelyeket inkább saját múltjuk és sérüléseik formálnak. A beszélgetések során előkerült a felvilágosítás kérdése is: mikor, hogyan és miről érdemes beszélni a lányokkal. A résztvevők arra jutottak, hogy a korábbi tabusítás, hallgatás, vagy fenyegetés helyett fontos lenne közvetlenebb, őszintébb és támogatóbb módon beszélni a szexualitásról, a párkapcsolatokról, a kockázatokról és a döntések következményeiről. Ahogy oldódik a félelem és csökken a bűntudat, úgy válik lehetővé a reálisabb, bizalmon alapuló kommunikáció, amely valódi védelmet is képes nyújtani.
A folyamat egyik kulcspillanata a tornyába zárt Aranyhaj történetének közös feldolgozása volt. A mese szimbolikus terében a résztvevők megjeleníthették a féltés, kontroll, leválás és titkok körüli dilemmáikat. A történeten keresztül mélyebb megértésre tettek szert saját működésmódjukról, és új nézőpontból tudtak rátekinteni lányaik helyzetére is. A jelenetsor olyan erős hatással volt rájuk, hogy közösen döntöttek: dramatikus formában megalkotják és nyilvánosan is bemutatják a történetet. Az előadást a faluban mutatták be más édesanyák és kamaszlányok előtt – nem megoldásként, hanem meghívásként a közös gondolkodásra és párbeszédre. Ez a nyilvános esemény lehetőséget teremtett arra, hogy anya és lánya félelem helyett kíváncsisággal, kontroll helyett bizalommal kapcsolódhasson egymáshoz.
A csoportfolyamat modellként szolgálhat arra, hogyan lehet egy közösségben tabutémákat feldolgozni, egymás felé megnyílni, és közösségi szinten gondolkodni egy olyan problémáról, amely túl nehéz ahhoz, hogy egyedül hordozza az ember. A dramatikus alkotás és a nyilvános bemutató nemcsak azt fejezte ki, amit az anyák megértettek és átéreztek, hanem közös tanúságtétel is lett arról, hogy van másfajta út: egy olyan kapcsolódási lehetőség, amelyben nem a múlt ismétlődik újra – hanem új jövő kezd el formálódni.
