Egy vidéki civil szervezet, az állami ellátórendszer hiányosságaira reagálva, egyre nagyobb szerepet vállal a helyi szegregátumban élő családok támogatásában. Az évek alatt látványos sikereket ér el, a szervezet növekszik, és bevonzza a városi, fiatal, proaktív civil segítő munkavállalókat. A szervezet fokozatosan átveszi az állami ellátó feladatait a szociális munka, a családgondozás és az oktatás területén. Az ellátórendszer hiányosságai és a velük kapcsolatos bizalmatlanság miatt a helyi közösség tagjai egyre inkább a civilektől várják a segítséget.
A szervezet reagálva a valós igényekre, erőforrásait meghaladó feladatokat vállal, ami komoly kihívások elé állítja a civil szervezet teamjét. A helyzetet tovább terheli, hogy a civil szervezet a helyi állami ellátórendszer tagjainak szemében riválissá válik. Az állami szektor munkatársai gyakran támadásként élik meg a civilek tevékenységét, mivel úgy érzik, hogy a szervezet beavatkozik az ő felelősségi körükbe, vagy implicit kritikát fogalmaz meg az állami rendszer működésével kapcsolatban, párhuzamos szolgáltatásokat működtet.
A civilek részéről ugyanakkor frusztrációt okoz, hogy az állami szektor munkatársait sokszor passzívnak, elérhetetlennek érzékelik, úgy tapasztalják, hogy az intézményeken akadnak el folyamatok, akár az intézmények maguk generálják a problémát, fokozzák a családok nehézségeit. A civil szervezet segítői, akik a családokkal napi szintű kapcsolatban vannak, bizonytalanok abban, hogy milyen viszonyt kellene kialakítaniuk az állami szektor dolgozóival. Nem tudják, hogy partnerekké kellene-e tenni őket, velük együttműködve próbálni pótolni a rendszer hiányosságait, vagy velük szemben kellene küzdeni a családok érdekeiért. Ez a dilemma fokozza a dolgozók abból adódó feszültségét, hogy bár a családoknak konkrét ügyekben tudnak segíteni, ezek eltörpülnek az általuk érzékelt problémák súlya, léptéke és mennyisége mellett. Az egy-egy személy és család támogatásába fektetett energia hatalmas. Az ezek kapcsán elért segítői sikerek közös megélése elmarad, egyrészt mert eltörpül a nagy kép mellet, másrészt mert a következő sürgető probléma vagy krízis megoldása a prioritás.
Meg lehet-e állni ott ahol mindig krízis van? Lehet-e nem tovább nőni, további feladatokat vállalni ott, ahol ekkora a szükség? Megengedhető-e magunknak az elismerés, az ünneplés ott ahol ennyi szenvedést látunk magunk körül?
