Egy Budapest agglomerációjában lévő település óvoda vezetője azt tapasztalja, hogy az intézménybe kerülő gyerekek fejlettségi szintje egyre nagyobb arányban elmarad az életkoruknak megfelelőtől. Egyre élesebb szakadékot érzékel a helyi szegregátumból és a jobb körülmények közül érkező gyerekek fejlettségi szintje között. A korai fejlesztés nem elérhető a családok többségének. Ha el is jut egy gyermek képesség-vizsgálatra, annak eredményéről az óvodának csak akkor van információja, ha ezt a szülők megosztják az intézménnyel, ám ez gyakran elmarad. Az óvoda vezetője próbálja az óvodán belül dolgozó szakemberekkel megoldani helyben a fejlesztést, de erre a fenntartótól nem kap elegendő anyagi keretet. A szülőkkel nehezen tud együttműködni, azok támadásként élik meg az információkérést, bizalmatlanok. Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben a vezető óvónő egyre gyakrabban teszi fel magának a kérdést: milyen eszközök állnak még a rendelkezésére, kire számíthat a rendszerben, és van-e még reális esély arra, hogy valódi változást érjen el a legkiszolgáltatottabb gyerekek érdekében? Vagy le kell mondjon eredeti motivációjáról azzal kapcsolatban, hogy “ezekből a gyerekekből is lehet valaki”.
