Egy kistelepülés roma civil szervezete igyekszik segíteni a legnehezebb helyzetben élő családokat. Az egyesület vezetője – szociális munkás és maga is a helyi közösség tagja – együttműködést kezdeményez az oktatási, a gyermekjóléti és családsegítő intézmények képviselőivel. Szándéka, egy partneri viszony kialakítása annak érdekében, hogy híd szerepet tudjon betölteni a helyi intézmények és a családok között.
Egy általa mentorált család ügyében – ahol a gyerekek gyakori iskolai hiányzása miatt a gyermekjóléti szolgálat alapellátásba vette a családot – ő keresi meg a szakembereket az együttműködés reményében. Amikor új gyermekjóléti munkatárs érkezik a településre és behívja a családot, a megbeszélésen a család kérésére ő maga is részt vesz. A család megnyugvására, megállapodnak, hogy a jövőben ő is bekapcsolódik a gondozási folyamat minden lépésének kialakításába, így a gondozási terv elkészítésébe is. Ez azonban nem valósul meg. A család hamarosan kétségbeesve fordul ismét hozzá a már elkészült gondozási tervvel, amelynek feltételeit anyagi helyzetük miatt nem tudják teljesíteni. Az egyesület vezetője ezután ismét felkeresi a gyermekjóléti szakembert, hogy megkérje enyhítsenek a feltételeken. A család kap némi engedményt. A továbbiakban az egyesület, a család és a rokonság nagy erőfeszítéseket tesz, hogy a család teljesíteni tudja a kért feltételeket, ennek ellenére 30 nap múlva a család három gyermekét kiemelik, pár nap múlva az anya szül, és azonnal elveszik tőle az újszülöttet is. A roma egyesület vezetője azt éli meg, hogy bár kezdeményezéseit látszólag nem utasítják el, nem tekintik valódi partnernek a folyamatok lebonyolításában. Az ebben és hasonló ügyekben átélt együttműködési kudarc és bizalomvesztés ellenére a helyi roma szervezet nem adja fel a kooperáció keresését és kezdeményezését.
