Egy vidéki település szociális ellátórendszerének szakemberei dolgoznak együtt egy csoportban, köztük a helyi védőnő is, akinek munkáltatója – a többiekkel ellentétben – a helyi kórház. A védőnő feladatai közé tartozik a várandósok gondozása, a gyermekágyas időszak követése, valamint a csecsemők és kisgyermekek ellátásának támogatása. Egy gyakori dilemmája, hogy ha családlátogatáskor azt tapasztalja, hogy az újszülött fogadásának feltételei nincsenek meg (nincs megfelelő fűtés, ágy, ruházat stb.), akkor jelentenie kellene ezt a családsegítő felé. Azonban jól tudja: ha jelenti, a kórház nem fogja hazaengedni az újszülöttet, és az esetek túlnyomó többségében a gyermeket soha többé nem kapja vissza a család. Ugyanakkor attól is tart, hogy az állami gondozásba kerülő gyermek akár rosszabb helyzetbe kerülhet, mintha a szegényes, de szerető otthonba mehetne haza. Egy másik nehézsége, hogy a kórház, mint munkáltató, elvárja tőle, hogy a rendszer problémáit „szépítse” a szakfelügyeleti ellenőrzések során. Ő viszont szakmai etikája és a családok iránti felelősségvállalása miatt úgy érzi, kötelessége lenne őszintén beszámolni az eszköz- és forráshiányról is – még akkor is, ha ezzel konfliktusba kerül a munkaadójával. A védőnő számára a szakmai alapelvekhez való hűség – a gyermekek védelme, az őszinte jelzésadás, a rendszerhibák feltárása – folyamatos egyensúlyozást igényel a munkáltatói elvárások, a rendszer korlátai és a családok iránti felelősség között. Munkáját állandó lavírozás jellemzi: hogyan lehet egyszerre „rendszeren belül maradni”, mégis a lehető legtöbbet tenni a családokért? Az etikai elköteleződés nem mindig jár együtt intézményi támogatottsággal, így a védőnőnek nap mint nap újra kell mérlegelnie, mikor, hol és hogyan tudja leginkább a szakmai hitelességét megőrizni.
