A kistelepülés családsegítő munkatársai úgy gondolják, hogy bár sokféle igénybevehető támogatási forma létezik, a családok nem tudnak ezekről a lehetőségekről, nem fordulnak hozzájuk segítségért.
Belátják ugyanakkor, hogy a folyamatos intézményen belüli fluktuáció, a betöltetlen álláshelyek, a kötelező szolgáltatások és az azokkal járó adminisztráció teremtette leterheltség miatt nehezen jutnak el a családokhoz, nehezen építenek ki kapcsolatot velük, ami akadályozza, hogy a valós szükségletekre reagáljanak.
A szakemberek azzal is szembesülnek, hogy gyerekek védelmében a hivatali protokoll szerint tett lépéseikkel egyre messzebb kerülnek attól, hogy a családokkal, azon belül kiemelten az anyákkal együttműködésben tudjanak cselekedni.
Ez történik abban a konkrét esetben is, amikor a család- és gyermekjóléti szolgálat egyik munkatársa bizalmi kapcsolatba kerül egy fiatal édesanyával, aki megosztja vele, hogy a férje rendszeresen fizikailag bántalmazza őt. A munkatárs szeretné minél előbb biztonságban tudni az anyát és kisgyermekét ebben az általa szélsőségesen veszélyeztetettnek ítélt helyzetben. Ennek érdekében számos lépést tesz, és végül a hatóságokat bevonva, rendőri kísérettel keresik fel a család otthonát, és azonnali elhelyezést kínálnak egy védett intézményben. Az anya ezt elutasítja. A szakember megítélése szerint, nem tehet mást, a gyermek fizikai és érzelmi biztonságát helyezi előtérbe, jelzést tesz és a gyermek családból való kiemelését kezdeményezi. Miközben maga is megkérdőjelezi, hogy jó döntést hozott-e, haragszik is az anyára, hogy nem élt a felkínált lehetőséggel, Az anya árulásnak érzi a szakember eljárását, úgy gondolja az visszaélt a bizalmával. Nem csak ő, hanem teljes szomszédsága, környezete azt tapasztalja meg, hogy a családsegítő hatósági személyként lépett fel.
Ez tovább növeli a bizalmatlanságot az intézménnyel és az intézményi szereplőkkel szemben, és a jövőre nézve is aláássa a bizalmat, hogy a családok segítségért forduljanak hozzá és munkatársaihoz.
