A vidéki civil szervezet munkatársai egyre nagyobb szerepet vállalnak a helyi szegregátumban élő családok támogatásában. A családokkal való intenzív, napi szintű kapcsolat egyszerre forrása a szakmai elköteleződésnek és a folyamatos túlterheltségnek. A segítők nehézsége, hogy miközben valós és konkrét segítséget nyújtanak, a strukturális problémák léptéke mellett ezek az eredmények eltörpülnek, láthatatlanná válnak. Ráadásul a sikerélmények megosztása, megerősítése sokszor elmarad. Ebben a közegben különösen fontos olyan tér létrehozása, ahol a fókusz nem a hiányokon, hanem az erőforrásokon és a megtartó tapasztalatokon van.
A szociodráma eszközeit használó, trauma-tudatos csoportfolyamat fókuszában nem a krízisek és problémák állnak, hanem azok a hétköznapi, gyakran háttérbe szoruló helyzetek, amelyekben eredmény, változás, elmozdulás történt. A dramatikus módszertan eszközei segítik a résztvevőket abban, hogy újra átéljék ezeket a szituációkat, észrevegyék az ezek mögött meghúzódó belső és közös erőforrásokat, valamint lehetőséget adnak arra is, hogy mások nézőpontjából lássanak rá saját munkájuk értelmére. A közös munka során megerősödik az a kollektív tudás, amit a team a mindennapokban működtet, de amit ritkán van mód kimondani vagy tudatosan közössé tenni.
Ez a tér nem a pozitív gondolkodás idealizált terepe, hanem egy, a realitásban gyökerező szakmai megerősítésé: ahol láthatóvá válhat, hogy a jelenlét önmagában érték, hogy a kis lépéseknek is súlya van, és hogy az erőforrások nem csak egyéni, hanem kollektív szinten is léteznek. A csoportfolyamat célja, hogy a segítők újra tudjanak kapcsolódni ahhoz, ami már sikerült, ami tartja őket, ami működik – és hogy ezek az élmények ne csupán egyénenként, hanem közösségi szinten is megtapasztalhatók legyenek.
A folyamat során megszületik annak a tapasztalata, hogy a munkatársak értékelni tudják egymást: hogy lehet visszajelzést adni és kapni, örülni a másik sikerének, és nemcsak rögzíteni a megtörtént eredményeket, hanem formát is találni azok megünneplésére. Ahogy ezek az élmények testet öltenek a csoportban, fokozatosan megjelenik az igény arra is, hogy a visszajelzés, az elismerés, a közös emlékezés és megerősítés ne csak kivételes alkalom legyen, hanem beépüljön a szervezet mindennapi működésébe is.
Ebben a térben nem csak a segítő szerep fáradtsága válik kimondhatóvá – hanem az is, ami megtart: a kapcsolódás, az eredmény, a közös emlékezés arra, ami már sikerült. És annak a lehetősége, hogy ezt megtanuljuk megosztani – újra megélni, megünnepelni, és beépíteni a mindennapjainkba.
