Egy kistelepülés szegregált, állami fenntartású, tagintézményként működő általános iskolájában a tanárok hátrányos-, vagy halmozottan hátrányos helyzetű, roma gyerekekkel dolgoznak. Mindennapos tapasztalatuk, hogy a gyerekeknek nincs az évszaknak megfelelő ruhája, éhesen és a fáradtan érkeznek reggel az intézménybe. A tanárok sok esetben fizikai elhanyagolást, higiéniai problémákat érzékelnek. Hogyan tudnának ők így tanítani?
Az iskolában nincs elég szakképzett pedagógus, a tantestület egy része megfelelő pedagógiai képesítés nélkül dolgozik és igyekszik helytállni.
Az 1-2 és a 3-4 évfolyamon összevont osztályokban zajlik a tanítás.
A fenntartó elvárása, hogy a tanmenettel az előírások szerint haladjanak a pedagógusok, akik papíron ezt is teszik. Csakhogy a speciális igényekhez speciális pedagógiai felkészültségre és eszközökre, akár speciális tantervre lenne szükség. Ráadásul az egyéb szolgáltatások elégtelensége miatt a szociális deficitek következményei az iskolában csapódnak le.
A tanárok tehetetlenek a tanulási lemaradások, az egyéni krízishelyzetek és a szociális nehézségek következményeinek kezelésében. Mindennapi szélmalomharcként élik meg munkájukat, a központi elvárásokhoz mérve magukat, úgy gondolják, itt lehetetlen eredményeket elérni, a kis sikereket nem veszik észre, nem értékelik. A megélt kudarc miatt hajlamosak a gyerekek családjait, vagy akár egy-egy gyereket hibáztatni, egymást is okolják és megkérdőjelezik egymás kompetenciáját.
